Isten adja

A természet minden létezője, az emberi világ minden létezője, a kultúra minden általunk létrehozott alkotása relatíve olyasvalami, amit nekünk adtak vagy adnak. De mivel eredendően minden egy, valójában mindent odaadunk. Pillanatról pillanatra létrehozunk valamit, és ez életünk öröme. De ez az „Én”, aki teremt és mindig ad valamit, nem a „kis én”, hanem a „nagy Én”. Bár nem ismered fel ennek a «nagy Énnek” az egységét mindennel, amikor valamit adsz, jól érzed magad, mert abban a pillanatban egynek érzed magad azzal, amit adsz. Ezért jobb érzés adni, mint kapni.

Van egy kifejezés: dána pradnyápáramitá. A dana azt jelenti, adni, a pradnyá a bölcsesség, a páramitá jelentése pedig átkelni vagy elérni a túlsó partot. Életünket tekinthetjük úgy is, mint egy folyón való átkelést. Életünk erőfeszítéseinek célja, hogy elérjük a túlsó partot, a nirvánát. A pradnyápáramitá, az élet igaz bölcsessége az, hogy valójában az út minden egyes lépésével elérjük a túlsó partot. Elérni a túlsó partot az átkelés minden egyes lépésével, ez az igaz élet útja. Az igaz élet hat útja közül az első a dána pradnyápáramitá. A második a dia pradnyápáramitá vagyis a buddhista előírások. Azt követi a ksánti pradnyápáramitá vagy türelem, a vívja pradnyápáramitá vagy lelkesedés és állandó erőfeszítés, a dhjána pradnyápáramitá vagy zen gyakorlás, és a pradnyápáramitá vagy bölcsesség. Valójában ez a hat pradnyápáramitá egy, de hatnak tekintjük, mert az életet különböző oldalairól figyelhetjük meg.

Dógen zendzsi azt mondta: „Adni annyi, mint nem ragaszkodni.” Vagyis amikor nem ragaszkodsz semmihez, akkor adsz. Mindegy, hogy mit adsz. Egy fillért adni vagy egy falevelet: dána pradnyá-páramitá. A tanítás egy sorát vagy akár csak egy szavát adni: dana pradnyápáramitá. Ha a nem-ragaszkodás szellemében adod, az anyagi adomány és a tanítás adománya ugyanolyan értékes. Ha a helyes szellemben tesszük, minden, amit teszünk, minden, amit teremtünk dana pradnyápáramitá. ’Ezért Dógen úgy tartotta: „Valaminek az elkészítése, a részvétel az emberi tevékenységben szintén dana pradnyápáramitá. Kompot vagy hidat építeni az embereknek: dána pradnyápáramitá”. Valójában ha a tan egy sorát adod valakinek, azzal lehet, hogy kompot építesz neki!

A kereszténység szerint a természet minden létezőjét Isten teremtette, adta nekünk. Ez az adás tökéletes eszménye. De ha úgy véled, hogy az embert Isten teremtette, és hogy te valamiképpen elkülönülsz Istentől, akkor azt fogod gondolni, hogy képes vagy valamit külön létrehozni, valamit, amit nem Ő adott. Például repülőgépeket és autópályákat építünk. Amikor aztán azt ismételgetjük, hogy „én csinálom, én csinálom, én csinálom”, hamar elfelejtjük, hogy valójában ki is az az „én”, aki a különböző dolgokat létrehozza – hamar megfeledkezünk Istenről. Ez az emberi kultúra veszélye. Valójában az adás a „nagy Énnel” való alkotás. Nem lehet alkotni és megtartani magunknak azt, amit alkotunk, mert mindent Isten alkotott. Ezt nem szabad elfelejtenünk. De mivel mégis elfelejtjük, hogy ki teremt, és hogy mi az értelme a teremtésnek, ragaszkodunk az anyagi értékhez, a csereértékhez. Ennek pedig nincs értéke összehasonlítva valami olyannak az abszolút értékével, amit Isten alkotott. Még ha valaminek nincs is anyagi vagy relatív értéke semmilyen „kis én” számára, önmagában akkor is abszolút az értéke. Valamihez nem ragaszkodni azt jelenti, hogy tudatában vagyunk abszolút értékének. Mindennek, amit teszel, ilyen tudatosságon kell alapulnia, nem pedig anyagi vagy önközéppontú értékfelfogáson. Akkor bármit is csinálsz, az igazi adás, dana pradnyápáramitá.

Amikor keresztbetett lábbal ülünk, visszanyerjük alapvető alkotó tevékenységünket. Az alkotásnak talán három formáját lehet megkülönböztetni. Az első, amikor zazen után tudatában vagyunk önmagunknak. Amikor ülünk, semmik vagyunk, fel sem ismerjük, mik vagyunk, csak ülünk. De amikor felállunk, ott vagyunk! Ez az alkotás első lépése. Amikor te ott vagy, akkor minden más is ott van, minden egyszerre megteremtődik. Amikor megjelenünk a semmiből, amikor minden megjelenik a semmiből, az egészet úgy látjuk, mint egy friss, új teremtést. Ez a nem-ragaszkodás. Az alkotás második fajtája az, amikor cselekszel vagy elkészítesz valamit, például ételt vagy teát. A harmadik fajta alkotás, amikor önmagadon belül hozol létre valamit, ilyen például a tanulás, a kultúra vagy a művészet, vagy valamilyen rendszer a társadalom számára. Tehát háromféle alkotás létezik. De ha megfeledkezünk az elsőről, a legfontosabbról, a másik kettő olyan lesz, mint a gyerekek, akik elveszítették a szüleiket, a megalkotásuk semmit sem fog jelenteni.

Általában mindenki megfeledkezik a zazenről. Mindenki megfeledkezik Istenről. Nagyon keményen dolgoznak a második és harmadik fajta alkotáson, de Isten nem segíti tevékenységüket. Hogyan is tudna segíteni, amikor O nem ismeri fel, hogy ki O? Ezért van ilyen sok problémánk ezen a világon. Amikor elfelejtjük alkotásunk alapvető forrását, olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik nem tudják, mihez fogjanak, mert elveszítették a szüleiket.

Ha megérted a dana pradnyápáramitát, meg fogod érteni, hogyan teremtünk annyi problémát magunknak. Persze az élettel együtt jár a problémák teremtése. Ha nem jelennénk meg a világban, szüléinknek nem lenne semmi baja velünk! Már a megjelenésünkkel nehézségeket okoztunk nekik. Ez így rendjén is van. Minden okoz problémákat. Az emberek viszont általában azt gondolják, hogy amikor meghalnak, mindennek vége, a problémák megszűnnek. Azonban még a halálod is okozhat problémákat! Valójában problémáinkat ebben az életben kellene megoldanunk vagy eloszlatnunk. De ha tudatában vagyunk annak, hogy amit csinálunk vagy amit létrehozunk, az valójában a „nagy Én” ajándéka, akkor nem ragaszkodunk hozzá, és nem teremtünk problémákat magunknak és másoknak.

S nap mint nap el kell felejtenünk, amit tettünk: ez az igazi nem-ragaszkodás. Valami újat is kell csinálnunk. Ahhoz, hogy valami újat csináljunk, persze ismernünk kell a múltunkat, s ez így van jól. De nem szabad belekapaszkodnunk semmibe, amit tettünk, csak el kell gondolkodnunk rajta. És lennie kell valamilyen elképzelésünknek arról, hogy mit fogunk csinálni a jövőben. De a jövő az jövő, a múlt pedig múlt, most valami újba kell belekezdenünk. Ez a hozzáállásunk, és így kell élnünk a világban. Ez a dána pradnyápáramitá: adni valamit vagy létrehozni valamit önmagunknak. Tehát ha valamit újra és újra végigcsinálunk, az nem más, mint igazi alkotó tevékenységünk visszanyerése. Ezért ülünk. Ha ezt nem felejtjük el, minden szépen menni fog tovább. De amint erről megfeledkezünk, a világ megtelik zűrzavarral.