Nirvána, a vízesés

Ha elmész Japánba, és meglátogatod az Eiheidzsi kolostort, mielőtt belépsz, egy kis hidat látsz, amit Hansaku-kjónak hívnak, ami azt jelenti, hogy „Félmerőkanál híd”. Amikor Dógen zendzsi vizet merített a patakból, mindig csak egy fél merőkanálnyit használt fel, a többit — ahelyett, hogy kiöntötte volna -visszaöntötte a patakba. Ezért hívják a hidat Hansaku-kjónak, Fél-merőkanál hídnak. Amikor arcot mosunk az Eiheidzsiben, csak kétharmadig töltjük meg a mosdótálat. Mosdás után pedig a vizet saját testünk felé öntjük ki, nem magunktól elfelé. Ez a víz iránti tiszteletet fejezi ki. Ez a gyakorlat nem valamiféle takarékosságból fakad. Talán nehéz megérteni, hogy miért öntötte vissza Dógen a kimerített víz felét a patakba. Az ilyen gyakorlat túl van a gondolkodásunkon. Amikor érezzük a patak szépségét, amikor egyek vagyunk a vízzel, intuitíven ugyanúgy teszünk, mint Dógen. Valódi természetünk, hogy így csináljuk. De ha valódi természetünket elfedik a gazdaságosság vagy a hatékonyság gondolatai, akkor nincs értelme, hogy Dógent utánozzuk. Elmentem a Joszemite Nemzeti Parkba, és láttam néhány hatalmas vízesést. A legmagasabb négyszáz méteres, és a víz úgy ömlik le rajta, mint egy függöny, amit a hegy tetejéről dobtak le. Nem úgy tűnik, mintha gyorsan zuhogna, ahogy várnánk. A távolság miatt úgy látszik, mintha nagyon lassan esne. Ezenkívül a víz nem egyetlen sugárban zuhog le, hanem sok apró sugárra oszlik szét. Messziről olyan, mint egy függöny. Arra gondoltam, milyen nehéz is lehet minden egyes vízcseppnek átélni, amíg egy ilyen magas hegy tetejéről leér. Időbe telik, tudod, sok időbe, míg a víz végül eléri a zuhatag alját. Nekem úgy tűnik, hogy a mi emberi életünk is ilyen lehet. Sok nehéz tapasztalatot szerzünk életünk során. De ugyanakkor arra is gondoltam, hogy a víz nem szétválasztott részecskékből áll, hanem eredetileg egyetlen folyó volt. Csak akkor támadnak nehézségei a leesésben, amikor részekre oszlik. Olyan, mintha a víznek nem lenne semmilyen érzése, amikor egy egész folyó. Csak akkor kezd érezni vagy érzéseket kifejezni, amikor sok cseppre hullik széjjel. Amikor egy egész folyót látunk, nem érezzük a víz élő tevékenységét, de amikor kimerítjük a víz egy részét egy merőkanállal, akkor kezdjük érezni a vizet, és érezzük annak az embernek az értékét is, aki a vizet használja. Amikor így érezzük magunkat és a vizet, akkor nem tudjuk azt csak anyagként használni. A víz élő dolog.

Mielőtt megszülettünk, nem voltak érzéseink. Egyek voltunk a világmindenséggel. Ezt hívják úg^; hogy „csak-tudat”, „a tudat lényege” vagy „nagy tudat”. Miután a születés által elkülönültünk ettől az egységtől -ahogyan a zuhatagból ömlő víz, amelyet a sziklák és a szél szétoszlatnak érezni kezdünk. Azért vannak nehézségeink, merc érzünk. Ragaszkodsz érzéseidhez, anélkül hogy tudnád, hogyan jönnek létre az ilyen érzések. Amikor nem ismered fel, hogy egy vagy a folyóval vagy a világmindenséggel, félelmet érzel. Akár cseppekre oszlik, akár nem, a víz víz. Életünk és halálunk ugyanaz a dolog. Amikor megértjük ezt a tényt, nem félünk többé a haláltól, és nincsenek igazi nehézségeink az életben.

Amikor a víz visszatér a folyóval való eredeti egységéhez, akkor semmilyen egyéni érzés nem fűzi többé hozzá. Ismét felveszi eredeti természetét, és megtalálja nyugalmát. Milyen boldog lehet a víz, amikor visszatér az eredeti folyóhoz! Ha ez így van, mit fogunk érezni, amikor meghalunk? Azt hiszem, olyanok vagyunk, mint a víz a merőkanálban. Akkor megtaláljuk majd a nyugalmat, a tökéletes nyugalmat. Ez talán túlságosan is tökéletesnek tűnik most számunkra, mert annyira ragaszkodunk saját érzelmeinkhez, egyéni létünkhöz. Most érzünk némi halálfélelmet, de miután visszanyerjük valódi, eredeti természetünket, ott a nirvána. Ezért mondjuk, hogy „a nirvánát elérni annyi, mint elmúlni”. „Elmúlni”, ez nem a legmegfelelőbb kifejezés. Talán jobb lenne azt mondani, hogy „továbbmenni”, „továbbhaladni” vagy „csatlakozni”. Próbálj meg találni egy jobb kifejezést a halálra! Ha sikerül, életed új értelmet fog nyerni. Olyan lesz, mint amit én éltem át, amikor láttam a vizet a nagy zuhatagban. Képzeld el! Négyszáz méter magas volt!

Azt mondjuk: „Minden az ürességből ered.” A teljes folyó vagy a teljes tudat üresség. Amikor eljutunk oda, hogy ezt megértsük, megtaláljuk életünk valódi értelmét. Amikor eljutunk oda, hogy ezt megértsük, láthatjuk az emberi élet szépségét. Amíg ezt a tényt nem ismerjük fel, minden, amit látunk, illúzió csupán. Néha túlértékeljük, néha pedig lebecsüljük vagy észre sem vesszük ezt a szépséget, mert kis tudatunk nincs összhangban a valósággal.

Nagyon könnyű erről így beszélni, de ténylegesen érezni már nem ilyen egyszerű. A zazen gyakorlásával azonban kifejlesztheted ezt az érzést. Ha egés2 testeddel és tudatoddal tudsz ülni, tudatod és tested egységével az egyetemes tudat irányítása aíatt, akkor könnyen elérheted ezt a helyes felfogást. Mindennapi életed megújul anélkül, hogy a régi téves életfelfogáshoz ragaszkodnál. Amikor felismered ezt a tényt, be fogod látni, hogy mennyire értelmetlen volt régi felfogásod, és hogy mennyi haszontalan erőfeszítést tettél. Meg fogod találni az élet igazi értelmét, és még ha nehéz is lesz függőlegesen lefelé zuhanni a zuhatag tetejéről a hegy lábáig, élvezni fogod az életed.