A leborulás

Valódi természetünk akarja ezt tőlünk.

Zazen után kilencszer leborulunk a földre. A lebomlással lemondunk önmagunkról. Az önmagunkról való lemondás azt jelenti, hogy feladjuk dualisztikus elképzeléseinket, tehát nincs különbség a zazen gyakorlás és a leborulás között. A leborulás általában azt jelenti, hogy tiszteletünket fejezzük ki valami iránt, ami méltóbb a tiszteletre, mint mi magunk. De amikor leborulsz Buddha előtt, nem kell Buddhára gondolnod, csak eggyé válsz vele, már maga Buddha vagy. Amikor eggyé válsz Buddhával, eggyé válsz mindennel, ami létezik, akkor megtalálod a létezés igazi értelmét. Amikor elfelejted az összes dualisztikus elképzelésedet, minden a tanítóddá válik és hódolat tárgya lehet.

Amikor minden a nagy tudatodon belül létezik, minden dualisztikus kapcsolat eltűnik. Nincs megkülönböztetés menny és föld, férfi és nő, tanító és tanítvány között. Néha a férfi borul le a nő előtt, néha a nő a férfi előtt. Néha a tanítvány borul le a mester előtt, néha a mester a tanítvány előtt. Az a mester, aki nem tud leborulni a tanítványa előtt, nem tud leborulni Buddha előtt sem. Néha a mester és a tanítvány együtt borul le Buddha előtt. Néha leborulhatunk macskák és kutyák előtt is.

A nagy tudatodban mindennek ugyanaz az értéke. Minden maga Buddha. Látsz valamit vagy meghallasz egy hangot, és minden ott van, pontosan úgy, ahogy van. Gyakorlásod során mindent úgy kell fogadnod, ahogy van, minden egyes dolognak ugyanazt a tiszteletet adva, amit Buddhának. Ez a buddhaság. Akkor Buddha borul le Buddha előtt, és te leborulsz saját magad előtt. Ez az igazi leborulás.

Ha a gyakorlásodban nincs meg a nagy tudatnak ez a szilárd meggyőződése, lebomlásod dualisztikus lesz. Ha csak önmagad vagy, leborulsz magad előtt a leborulás igazi értelmében, és egy vagy mindennel. Csak akkor tudsz leborulni minden előtt annak igazi értelmében, ha önmagad vagy. A leborulás nagyon komoly gyakorlat. Késznek kell lenned leborulni még az életed utolsó pillanatában is. Ha nem tudsz mást csinálni, csak leborulni, akkor azt kell tenned. Ilyen fajta meggyőződésre van szükség. Borulj le ebben a szellemben, és minden előírás, minden tanítás a tiéd, minden a tiéd lesz a nagy tudatodon belül.

Szén no Rikjú, a japán teaszertartás alapítója 1591-ben ura, Hidejosi parancsára harakirit¹ követett el. Mielőtt kioltotta az életét, így szólt: „Amikor itt ez a kard, nincs Buddha és nincsenek pátriárkák.” Ezt úgy értette, hogy ha a miénk a nagy tudat kardja, akkor nincs dualisztikus világ. Az egyetlen, ami létezik, ez a szellem. Ez a megzavarhatatlan szellem mindig jelen volt Rikjú teaszertartásában. Soha nem tett semmit dualisztikus módon, minden pillanatban készen állt a halálra. Minden szertartás során újra és újra meghalt és megújult. Ez a teaszertartás szelleme, így borulunk le.

Mesteremnek a leborulástól bőrkeményedés lett a homlokán. Tudta magáról, hogy makacs és önfejű szerzet, ezért leborult, leborult és leborult. Azért borult le, mert belül mindig hallotta mesterének korholó hangját. Harmincévesen lépett be a szótó rendbe, ami a japán papoknál meglehetősen késői. Amikor fiatalok vagyunk, kevésbé vagyunk makacsak és könnyebben megszabadulunk önzőségünktől. Az ő mestere tehát mindig „te későn-jött-szerzetnek” hívta mesteremet, és szidta a késői belépés miatt. Valójában szerette őt önfejű természete miatt. Amikor hetvenéves volt, azt mondta: „Amikor fiatal voltam, olyan voltam, mint egy tigris, most viszont olyan vagyok, mint egy macska!” Nagyon tetszett neki, hogy olyan, mint egy macska.

A leborulás segít, hogy megszabaduljunk önközéppontú felfogásunktól. Ez nem olyan könnyű. Nehéz megszabadulni ettől a felfogástól, és a leborulás igen értékes gyakorlat. Nem az eredmény a lényeg. Az erőfeszítés az értékes, hogy javítsunk magunkon. Ennek a gyakorlásnak sosincs vége.

Minden leborulás a négy buddhista fogadalom egyikét fejezi ki. Ezek a következők: „Bár számtalanok az érző lények, fogadjuk, hogy megmentjük őket. Bár gonosz vágyaink határtalanok, fogadjuk, hogy megszabadulunk tőlük. Bár a tanítások határtalanok, fogadjuk, hogy mindet megtanuljuk. Bár a buddhizmus elérhetetlen, fogadjuk, hogy elérjük.” Ha elérhetetlen, akkor hogyan érhetjük el? De akkor is el kell érnünk! Ez a buddhizmus.

Azt gondolni, hogy „megtesszük, mert lehetséges”, nem buddhizmus. Bár lehetetlen, mégis meg kell tennünk, mert valódi természetünk ezt akarja tőlünk. Valójában nem az a lényeg, hogy lehetséges-e vagy sem. Ha az a legbelsőbb vágyunk, hogy megszabaduljunk önközéppontú felfogásunktól, akkor meg kell tennünk. Amikor megtesszük ezt az erőfeszítést, legbelsőbb vágyunk teljesül, és ott a nirvána. Mielőtt rászánod magad, nehézségeid vannak, de ha nekikezdesz, nem lesznek többé. Erőfeszítésed beteljesíti legbelsőbb vágyadat. Nincs más mód a nyugalom elérésére. A tudat nyugalma nem jelenti azt, hogy abba kellene hagyni a tevékenységedet. A valódi nyugalmat magában a tevékenységben kell megtalálni. Azt mondjuk: „Könnyű nyugodtnak lenni tevékenység nélkül, nehéz nyugodtnak lenni a tevékenységben, de a tevékenység közbeni nyugalom a valódi nyugalom.”

Ha már gyakoroltál egy ideig, rá fogsz ébredni, hogy nem lehet gyors, rendkívüli haladást elérni. Még ha nagyon keményen próbálod is, mindig lépésről lépésre fejlődsz. Ez nem olyan, mint kiállni az esőbe, amikor tudod, mikor leszel vizes. A ködben nem is tudod, hogy ázol, de ha tovább sétálsz, apránként vizes leszel. Ha a tudatodban a haladás gondolata motoszkál, azt mondhatod: „O, de szörnyű, hogy ez milyen lassan megy!” Pedig valójában nem ez a helyzet. Ha a ködben átnedvesedsz, nagyon nehéz megszárítkozni. Tehát nem kell aggódnod a haladás miatt. Hasonló ez egy idegen nyelv tanulásához. Nem tudod hirtelen elsajátítani, de ha újra és újra átismétled, a mestere leszel. Ez a gyakorlás szótó útja. Mondhatjuk azt, hogy apránként haladunk, sőt akár azt is, hogy nem is várunk haladást. Elég, ha komoly a szándékunk és minden pillanatban teljes erőfeszítést teszünk. Nincs nirvána a gyakorlásunkon kívül.

Hasfelmetszéssel végrehajtott rituális öngyilkosság. ↩

Footnotes