Az ismétlés

Az indiai gondolkodás és gyakorlat, amivel Buddha találkozott, azon az elgondoláson alapult, hogy az emberi lény szellemi és fizikai összetevőkből áll. Azt gondolták, hogy a fizikai oldal megköti a szellemi oldalt, ezért a vallásos gyakorlás arra irányult, hogy a fizikai oldalt legyengítse, ezáltal felszabadítva és megerősítve a szellemet. Tehát az a gyakorlat, amellyel Buddha Indiában találkozott, az aszketizmust hangsúlyozta. Az aszketizmus gyakorlása közben azonban Buddha azt tapasztalta, hogy önmagunk fizikai megtisztításának soha nincs vége, és ez nagyon idealistává teszi a vallásos gyakorlatot. Az ilyesfajta, testünkkel vívott háború csak akkor érhet véget, amikor meghalunk. De e szerint az indiai felfogás szerint egy másik életben visszatérünk, hogy folytassuk a küzdelmet újra és újra, anélkül hogy valaha is elérnénk a tökéletes megvilágosodást. De még ha úgy is véled, hogy annyira le tudod gyengíteni fizikumodat, hogy szellemi erőid felszabadulnak, ez csak addig fog működni, amíg folytatod az aszketikus gyakorlást. Ha visszatérsz a mindennapi életedhez, meg kell erősítened a testedet, de azután megint le kell gyengítened, hogy visszanyerd szellemi erődet. Ezek után újra és újra ismételned kell ezt a folyamatot. Lehet, hogy ez túlzott leegyszerűsítése annak az indiai gyakorlatnak, amellyel Buddha találkozott, és talán nevetünk rajta, de valójában még ma is vannak, akik ezt gyakorolják. Néha észre sem veszik, hogy ez az aszketikus felfogás rejlik tudatuk mélyén. Az ilyen gyakorlás azonban semmilyen haladást nem eredményez.

Buddha útja egészen más volt. Először azt a hindu gyakorlatot tanulmányozta, amit az ő idejében azon a területen végeztek, és gyakorolta az aszketizmust. Buddhát azonban nem érdekelte, hogy milyen elemekből állnak az emberi lények, sem a lét metafizikai elméletei. Sokkal inkább foglalkoztatta az, hogyan létezik ő maga ebben a pillanatban. Ez érdekelte őt. A kenyér lisztből készül. Hogy miképpen lesz a lisztből kenyér, amikor beteszik a kemencébe, Buddhának ez volt a legfontosabb. Arra volt kíváncsi, hogyan válunk megvilágosodottá. A megvilágosodott ember valamilyen önmaga és mások számára is tökéletes és kívánatos személyiség. Buddha azt akarta megtudni, hogyan fejlődik az emberi lény ilyen eszményi emberré – hogyan lettek a múltbéli bölcsek bölcsekké. Hogy ráébredjen, hogyan lesz a tésztából tökéletes kenyér, újra és újra nekifogott, míg végül egészen jól ment neki. Ez volt az 6 gyakorlása.

Talán mi nem találjuk túlzottan érdekesnek, hogy mindennap, újra és újra ugyanazt főzzük. Elég unalmas, mondhatod. Ha elveszíted az ismétlés szellemét, nagyon nehézzé válik, de nem lesz nehéz, ha tele vagy erővel és életkedvvel. Különben is, nem tudunk mozdulatlanok maradni, csinálnunk kell valamit. Tehát ha csinálsz valamit, nagyon figyelmesnek, gondosnak és ébernek kell lenned. Nekünk az a módszerünk, hogy betesszük a tésztát a kemencébe, és gondosan figyeljük. Ha egyszer már tudod, hogyan lesz a tésztából kenyér, meg fogod érteni a megvilágosodást. Tehát minket legfőképpen az érdekel, hogyan lesz ebből a fizikai testből bölcs. Nem nagyon foglalkoztat bennünket, hogy mi a liszt, hogy mi a tészta, vagy hogy mi a bölcs. A bölcs az bölcs. Nem az emberi természet metafizikai magyarázatai a lényegesek.

Ezért az a fajta gyakorlás, amit hangsúlyozunk, nem válhat túlságosan idealistává. Ha egy művész túlságosan idealistává válik, öngyilkos lesz, mert nagy szakadék tátong az ideális és a tényleges képességei között. Mivel nem lehet áthidalni a szakadékot, elkeseredik. Ez a szokásos lelki út. De a mi lelki utunk nem ilyen idealista. Bizonyos értelemben idealistának kell lennünk: legalább annak érdekelnie kell bennünket, hogy miképpen kell olyan kenyeret készíteni, ami ízlik és tetszetős! A tényleges gyakorlás pedig az, hogy ismételni kell újra és újra, míg rá nem ébredünk, hogyan kell kenyérré válni. Az utunkban nincs semmi titok. Zazent gyakorolni és betenni magunkat a kemencébe, ez az utunk.